Reneszánsz

Portréfestészet

A portré műfaja a Reneszánsz idején kezdett újra fellángolni, Európában. Ez olyan mestereknek volt köszönhető, mint Jan van Eyck, Albrecht Dürer, Leonardo da Vinci, Antonello da Messina, Ifjabb Hans Holbein, Lucas Cranach, Sophonisba Anguissola stb.

A portré festésben több nagy vívmány is bekövetkezett ez idő tájt, akár anyaghasználatot akár az ábrázolás módszereket tekintjük. Hiszen a Van Eyck testvérek és Messina hatására egész Európában gyorsan elterjedt az olajfesték használata a táblakép festészetben. Ezután az olajfesték fokozatosan felváltja, vagy éppen kiegészíti az előtte széles körben használt tojástemperát.

Továbbá a festők elkezdtek visszatérni az antik Görög és Római világ művészetekben használt ábrázolási módjaihoz, ezekre, mint követendő esztétikai mintákra tekintettek. Ez, ha a realizmusra és az esztétikára való törekvés felől nézzük, akkor önmagában is minőségi javulást eredményezett a művészetekben.

Egy másik érdekesség, a kéz ábrázolásával kapcsolatos. Divatba jönnek a portré beállításoknál a mellképek, továbbá a kéz reális és szép ábrázolása is. A kéz ábrázolása nem könnyű feladat és ezeknek a követelményeknek ekkortájt kezdtek igazán megfelelni a mesterek.

A reneszánsz és az antik világ kapcsolata

A művészet kifejezés a Görög tekhné – technika majd a latin Arts szóból származik, ekkoriban még tágabb értelemben használták az alkotót tevékenységekre, de már esztétikai összefüggéseken keresztül.

A reneszánsz művészek, fontosnak ítélték az ókori alkotások tanulmányozást, és esztétikai irányelvüket, ez adta meg. A reneszánsz alkotók kezdték el ténylegesen a művészeteket a képzőművészeti alkotások létrehozásaként definiálni. Az esztétikai irányelvek lényegét tehát a realisztikus megjelenítés, és az általános esztétika figyelembevétele adta.

Mint látható maga a művészet fogalma, a fogalom ókori megalkotói és a középkorban való használatba vevői szándéka szerint, szorosan összefüggésben van az esztétikával. Pliniuson keresztül pedig kapcsolatba hozható Apellész példáján keresztül a „Görög 4 szín palettával”.

Sajnálatos tény, hogy a 20. század közepétől uralkodóvá vált konceptuális művészet gyakorlata, öncélúan teljesen kiforgatta a művészet kifejezést eredeti jelentéstartalmából. Hiszen a koncepcionalizmus szerint, a gondolat, és az előre való fejlődés, az újító szándék, előbbre való, mint az esztétika, és az érthetőség. Ekként újradefiniálták és ezzel kisajátították a művészet fogalmát, jelentéstartamát.

Tájképfestészet a 14. – 16. századi Európában

A korai reneszánsz idején a táj nem létezett önálló témaként a képeken.

Ebben az időszakban a tájképfestészet, elsősorban kiegészítő motívumként szerepelt, célja pusztán a kiegészítés volt. Akkoriban vallási és mitológiai témák adták a festmények mondanivalóját. Ezeknek a jeleneteknek a háttereként használtak táj motívumokat.

Erre jó példa Leonardo da Vinci és Tiziano festészete.

 16. század a csendélet festészet kialakulása

A legelső csendéleteket Caravaggio nevéhez kötik.

Itt jegyezném meg, hogy a Magyar nyelvű Wikipédiában a csendélet tárgyszó alatt ez az adat rosszul szerepel!  Ott ugyanis azt írják, hogy „Michelangelo és Caravaggio nevéhez fűződik”.

A valóság az, hogy csak Caravagioról beszélünk. A félreértést az okozza, hogy Caravaggio születési neve:Michelangelo Merisi (vagy Amerighi ) da Caravaggio (1571-1610) Őt azonban pont a névazonosságból fakadó félreértések elkerülése végett a művészettörténetben csak Caravaggio-ként említik.

De nem azonos Michelangelo Buonarottival (1475-1564) a Dávid alkotójával és a Sixtus kápolna mennyezetfreskójának festőjével!

Visszatérve a témához, a csendélet festmények sokszor szimbolikus jelentéseket, allegorikus utalásokat tartalmaznak. Gyakran ábrázolták az elmúlást, vagy feltámadást, esetleg az életet szimbolikus módon.

Tájképfestészet a 17. században

Itt a tájképek már kissé erőteljesebb hangsúlyt kapnak a képeken, eben a korszakban már ténylegesen tájképfestészetről is beszélhetünk. Ugyanakkor erre a korszakra jellemző az idealizált táj festése. Az Itáliai festészetben, valóságosan nem létező eltúlzott tájakat festettek, főleg a fényekre terjedt ki a festők figyelme, megpróbálták a fényt minél szebben ábrázolni.

A holland tájképfestészet kiemelkedő alakjai e korból, Goyen, Hobbema, Cuyp, Salomon és Jacob van Ruisdael.

A Holland tájképfestőknél a tájkép, mint téma, egyfajta hazafias érzelem megnyilvánulása volt, melyben nagy szerepet játszott a spanyoloktól való függetlenedésük. Az addigi katolikus témák helyett kezdték a számukra oly kedves Holland tájat bemutatni.

Mindkét iskola gyakran használt tájképeken ember alakokat, amelyek valamilyen tevékenység közben voltak ábrázolva. Ezeket hívjuk „Staffage” figuráknak. Ezek a staffage-ok (stafázsok) a képnek körülbelül mellékszereplői voltak. Ahol a fő mondanivalót mind nagyobb átvette a táj.