Anyaghasználat a 18-19. században
Kezd divatba jönni mind az uralkodó réteg, mind a polgári középosztály körében is a festészet, mint hobby gyakorlása. Nagyon sokan kaptak kedvet a festészet gyakorlásához, és sok esetben a tehetség hiányát az anyagismeret hiányának tulajdonították. Elkezdték keresni a „régi mesterek titkos receptjeit” feltételezve, hogy a nagyszerű alkotások valami titkos csodaszerek használatának tudhatóak be.
Szinte alkimista tevékenységet fojtatva kísérleteztek sokszor egészen hajmeresztő receptúrákkal, egzotikus anyagokkal is.
Ebből az időből rengeteg rossz állapotú kép maradt (vagy éppen nem maradt) fenn, ezeknek a balul sikerült kísérletezéseknek a következményeként.
A 19. század közepén feltalálják a tubust, és a festők elkényelmesednek, elveszítik a kapcsolatot az anyaggal.
19. század
A 19. század, a festészet egyik legmozgalmasabb évszázada volt.
A század első felében, a festők egy része Klasszikus festőként folytatta a 17-18. századi hagyományokat, természetesen felhasználva mindazt a tudást, amit eleik létrehoztak. Rájuk főleg a fény –árnyék hatások érzékeltetése volt jellemző. Témáik gyakran voltak az antik Görög és Római korból származó történések, figuráik ruházatán is megjelentek az ókori ruházat mintái. Fontos Klasszicista festők voltak ebben a korban, Jacques-Louis David és Jean-Auguste-Dominique Ingres
A festők másik része a Romantikus műfajban dolgozott. Rájuk jellemző volt, a drámai hatások megjelenítése, melyeket néha eltúlozva, akár idealizálva ábrázoltak. Sokszor merítve a fantáziájukból egy-egy képi elemet. Romantikus festők voltak, pl. Ferdinand Victor Eugène Delacroix és Francisco José de Goya y Lucientes
Aztán ott voltak még a Realisták. Ők igyekeztek mindent úgy festeni, ahogy azt a valóságba látták, annyi különbséggel, hogy figyelembe vették a festőiség fontosságát, mint kifejező eszközt. Ez megjelenik mind az ecsetkezelésben, mind a komponálásban. Realista festő volt pl. Jean Désiré Gustave Courbet
Ezzel szemben a naturalisták, a valóságot, ténylegesen a valós önmagában ábrázolták.
Az átmeneti festők
A 19. század második felében, ill. a 20. század kb. első harmadában létezett néhány nagymester, akik profitáltak, az új impresszionista műfajból, de ezt óvatosan tették, és sajátos módon beillesztették a Realista festészet hagyományaiba. Vagy éppen realista festőből léptek át úttörőként az impresszionizmus irányába. Ők voltak az átmenetei festők, akiknek festészetében mindkét műfaj elemeit, külön-külön vagy éppen együtt megtalálhatjuk. Ilyen átmeneti festő volt pl. Thomas Cowperthwait Eakins, Eduard Manet, John Singer Sargent, Anders Leonard Zorn, James Abbott McNeill Whistler.
A 18-19. századra jellemző még a festészet, mint hobby elterjedése is. Ebben az időben divatba jött festészettel foglalkozni, így rengeteg kis műterem és nagyobb akadémia ált rendelkezésre a festészettel foglalkozni vágyók számára. Kialakult egy olyan szemléletmód is, hogy keresték a „Régi mesterek titkait” ezt főleg csodaszernek vélt anyagok használatával remélték elérni. Szinte általános szemléletté vált, hogy a régi mestereknek, pl. Rembrandtnak, titkos receptek álltak rendelkezésükre, melyek segítették őket zseniális alkotásaik elérésbe. Így hát az alkotásokkal való kísérletezgetés rengeteg alkalmatlan anyagot is szült, melyek sajnos az ebben a korban keletkezett művek jelentős részének idő előtti és az indokoltnál nagyobb mértékű roncsolódásához vezetett. Pont ez az a korszak ami igazán rámutat a festészet anyagaival kapcsolatos ismeretek meglétének szükségességére, az alkotók gyakorlatában.
Impresszionisták
Az impresszionizmus forradalma volt az a jelenség, ami igazán felpörgette a festészetben a 19. század végét. Hiszen egyértelmű, hogy utat nyitott a modern művészeti irányzatok és az izmusok sorának, melyek a 20. századot jellemezték. Legnagyobb alakjai, Edgar Degas, Pierre-Auguste Renoir, Claude Monet és a posztimpresszionisták, mint Vincent Van Gogh, vagy Paul Gauguin.
Az impresszionisták a fény és levegő jelenségeket vizsgálták, festészetükben az ábrázolt és valóságban megfigyelt témákról keletkezett benyomásaikat próbálták rögzíteni. Színhasználatukra jellemző volt a korábbinál világosabb, színesebb, sokszor pasztelles árnyalatok használata. Ecsetkezelésük lendületesebbé, gesztusaik szélesebbekké váltak. A festék felhordása pedig pasztózusabban, vastagabb rétegekben történt, ezáltal képeik sokszor plasztikusabbá váltak.
Tájképfestészet a 19. században
Nyugodtan állíthatjuk, hogy nem csak az impresszionisták, de a tájképfestészet forradalma is ebben az évszázadban zajlott.
Ebben az évszázadban a tájfestészet először az idealizálás béklyóit vetette le végleg, majd a plein air festészet elterjedésével kiteljesedett a realista festészet. A festők közvetlenül a szabadban festették meg a képeiket, megfigyelve és hűen visszaadva a tája szépségét.
A korszak nagy tájképfestői voltak, Courbet, és Corot. Corot a tájfestészet plein air vonatkozásaiban volt élen járó.
Míg Európában Corot addig ebben az időben az USA-ban Thomas Cole (1801-1848) amerikai tájképfestő volt különösen nagy hatással a tájképfestészetre. Hatására alakult meg a Hudson River iskola Amerikában.
Ennek jelentőségét, különösen napjainkban érzékelhetjük.
Magyar vonatkozásban is szép számmal voltak ebben az időszakban tájképfestők, pl. Id. Markó Károly vagy Paál László.
Paál László neve emellett a 19. század második felében a tájképfestészet Francia Mekkájával, Barbizonnal is összefonódott, hiszen legtöbb híres és nagyszerű képét itt festette Paál, a Barbizonban található Fontainebleau-i erdőben. Ebben az időben a festők szinte zarándokként keresték fel e helyet ahol mind a tájfestészetnek hódoltak.
Színyei Merse Pál már a szó szoros értelmében új színt hozott a hazai festészetbe, megvillantva az impresszionizmusból is merítkező sajátos plein air képeit.
Az impresszionisták forradalma eközben átformálta a táj és a plein air festészetet egyaránt.
Ők voltak, akik a színek és a fény kapcsolatát keresték és erre az egyik legjobb eszköznek a szabadban való festés mutatkozott. Ahol a táj, a szabad levegő, a fények és árnyékok ás a levegő perspektíva megfigyelését közvetlenül lehetővé tette, aztán szép lassan átcsúsztunk a 20. századba, ahol már a különböző izmusok garmadája vár ránk.
