Őskor, barlangrajzok és anyaghasználat
A festészet kialakulása, tekintetbe véve a barlangfestmény leleteket, teljesen az emberiség őskoráig nyúlik vissza. Az ősember a természetben található pigmenteket, használja a barlang rajzok színesebb tételére, ill. esetleg kultikus célokra. A rendelkezés állandó színek mennyiségével és tartományával igen korlátozott volt, a színes színes földgazdálkodásról és a beszédről beszélünk.
Ezek elsősorban fehér kréta földek, sárga és vörös okkerek, esetleg zöld földek és barna umbrák lehettek.
Mégis a kor intellektuális és technikai fejlettségét messze meghaladó alkotások hoztak létre.
A jelenleg ismert legrégebbi lelet, kb. 100 000 éves. A Dél-Afrikai Blombos barlangbeli lelet, ahol egy őskori “festék készítő műhely” nyomaira bukkantak a régészek. Olyan kagylóhéjakat találtak, melyben sárga, vörös okker és szén nyomait találták. További érdekesség, hogy a csontvelő maradványokat megtalálja, mely felveti a lehetőségeket csontvelő, mint kötőanyag jelenlétének. Ez azért érdekes, mert akkor bebizonyosodik, hogy a kezdetleges kötőanyagot az az ősemberben, ismerve a kötőanyag fontosságát a festék készítésében.
Ókor
Anyaghasználat az ókorban
Az ókor aztán több szempontból is áttörést jelent a festészet szemszögéből nézve. Az ember már ismeri a kötőanyagok fogalmát a festészetben, így olyan festékeket hoz létre, amelyek tartós filmréteget képeznek, akár 2000 év elteltével is jó állapotban fennmaradtak, pl. Fayum múmia portrék, Pompeji faliképek stb. Kötőanyagnak külön tojást, enyvet, viaszokat és néha növényi olajat hasznát.
Továbbá képes bonyolultabb fizikai és kémiai folyamatokkal új színes pigmenteket létrehozni, pl. ólomfehér, mínium, egyiptomi kék stb.
Először is ekkor jelent meg a kötőanyagok használata a festészetben, pl. olaj, tojás, viasz stb.
Más részben az ókori ember már képes volt különböző, sokszor teljesen bonyolult eljárásokkal létrehozni bizonyos színes pigmenteket, amelyek addig nem tartalmazzák.
Pl. Ólomfehér, mínium, egyiptomi kék stb.
Az egyik legkorábbi írás, ami fennmaradt a festészetről „Idősebb Plinius (Kr.u. 23-75) római történetíró a„ Naturalis Historica ”c. írásában részletesen leírja az egyik legnagyobb Görög festő, Apellész munkásságát, munkamódszereit. Itt megemlíti különböző módon az eljárást, ahogyan a festéket készítették. Ez a mai enkausztikának felel meg. Mikor is méhviaszt különböző színű pigmentekkel összeolvasztva kis lapocskákat formáltak a színes viaszokból, csak egy felhevített fémkanállal ragasztott oda a festendő felületre.
Plinius hosszasan méltatja Apellészt, akinek bár, csak egy ismert munkája maradt fenn, a leírásból megismerhettük. A magasztaló írásban Plinius rámutat, hogy míg az Egyiptomiak többféle színt használnak, (pl. Egyiptomi kék) addig a legnagyobb festőknek, mint pl. Apellész csak 4 színre van szükségük, amivel bármit képesek élethűen ábrázolni.
Ezt a négy színt hívják Apellész vagy Plinius palettának is, de hivatalosan a „a Görög 4 szín palettának” hívják.
Bár Apellész munkái nem maradtak fenn, Plinius írásaiból megtudjuk, hogy nagyon sok újítást alkalmaznak, közöttük az anatómiai megjelenést, a tónusok és a realista emberábrázolás terén.
Hogy milyenek lehettek Apellész festményei, azt megmaradt festményén kívül talán jobban a Fayum portrék tanulmányozásával tudják elképzelni.
A Fayum portrék egy kb. 900 darabból álló lelet együtt, melyeket a 19. században fedeztek fel, a leletek a kopt időkből valók és nagyobb részek az Egyiptomi Faiyum medencében találták őket. Ebben a régióban nagyszámú görög telefon él, akik előbb az Egyiptomi majd később a Római temetkezési szokások hatással voltak. Így alakultak ki az un. Fayum temetkezési portrék, amelyek közös jellemzői, hogy a Görög négy szín palettával készült, nagyon reális, naturalista, néha már-már impresszionista ecsetkezeléssel festett arcképek voltak, amelyek az elhunytat ábrázolták. Az alkotásokat falapokra festették, többnyire viasszal olykor temperával.
Ezek a portrék mind festéstechnikailag, mind anatómiailag és színhasználat (bőr tónusok) mind messze megelőzték korukat, felülmúlták az utána következő korok festészetét, egészen a középső első harmadáig, feléig. A képek a kopt keresztény és a bizánci ikonfestészet kialakulásában is játszhatak.
Apellész festészetét, így így képzelhetjük el.
Apellész hatása nem múlott el, a mai napig újra és újra felbukkan a festők eszközztárában, sokszor tudatosan az antik mester hagyományainak követése képekkel, vagy csak hatékonyságának felismeréseivel.
A középkorban pl. Dürert hívták, mint „a Német Apellész” Rembrandt bizonyítottan ezt a palettát, Velázquez kísérletezik vele nem hasonló módon leredukálva, ill. továbbfejlesztve azt.
Botticelli és Tiziano pedig, vetélkedtek a néhai Görög művésszel, megpróbálva felülmúlni azt.
Nem volt ritka az sem, hogy ókori művészek kompozícióit használták fel a középkori nagy művészei.
Középkor
Anyaghasználat a középkorban
A középkori folyamán különböző értékek az új felfedezések a festészetben, új anyagokat fedeztek fel és új színes pigmenteket állítottak elő.
5.7. század
Az embernek elsősorban az olajat kötőanyagként már nem csak a mázolási munkákra, hanem a faliképek létrehozására, (Afganisztán Bámiján völgyi barlangtemplomok)
14. század
Az olajfesték felhasználásának futótűzként terjed az egész Európában, a Holland Van Eyck tesztvérek és az Antonello da Messina nyomán. ezzel részben kiegészül, ill. felváltódik az addig szinte különállóan használt tojástempera.
Nagyjából ezzel egy időben kis késéssel, kezdve a Velencei festőiskola hatására a szélesebb körben is az a már ismert feszített vászonra való ünnep technikája.
Festészet a középkorban
Középkor
Az ókorban már ie Előtt is gyakoriak voltak a mozaik technikával készített portré ábrázolások is, ennek hagyománya, tovább öröklődött a középkor, ahol a középső első századaiban készültek.
A középső első felében, főleg uralkodóktól pápákat ábrázoltak portréból, ennek egyik legelterjedtebb módja volt, az illuminált kéziratokban való ábrázolás. Az illuminált kézirat, egy olyan kódex volt, melyekben az iniciálék és egyéb képek egy része, arany vagy ezüst füst lemezzel volt részben díszítve. Ezt a képeket, képek körül látható nemesfém technikát hívták illuminálásnak.
A másik fontos terület a szentek ábrázolása volt. Valamint egyéb bibliai vonatkozású képek. Ezek a korabeli festmények, freskók, vagy táblaképek is lehettek. A táblaképek legkorábbi formái az ikonok voltak, amelyek alapján egyházi festészetet jelentettek.
Ez a technika sok hasonlóságot mutat a korabeli ikon festészettel is, nem véletlenül, hiszen közös technikai alapokon nyugszik, itt is gyakoriak a kereszténységhez, uralkodókhoz, és nagy hatalmú, vagy éppen híres emberek ábrázolásához köthető képek. A legfőbb különbség, hogy míg az iniciálékat, és illuminálékat könyvekben, kéziratokban alkalmazták, addig az ikonok alapja a fatábla volt, és nyilván méretük is nagyobb volt, kódexekben fellelhető társaikénál. Anyagukat tekintve azonban jellemzően tojástempera, a kornak megfelelő pigmentek, és a nemesfém füstlemezek voltak.
Szembeötlő, hogy az ókori Római és Görög, vagy éppen Fayum művészethez képest, a középső első felében látványos visszaesés következik be az ábrázolások realitását tekintve. Ez nagyjából a 14-17. századig így is marad. Amikor is a Reneszánsz és a Barokk idején az Antik esztétikai ideálnak és az anatómiáknak, perspektivikus és színtanulmányoknak adott fokozatosan visszatérnek az ábrázolás pontossága.
